Ez a történet nem unikornisokról szól, de hősei talán vannak éppoly különlegesek. Hazel Grace Lancaster és Augustus Waters története nem akármilyen történet. A felszínt szemlélve ugyan könnyű lehet arra a következtetésre jutni, hogy ez sem több, mint egy egyszerű ’lávsztori’,  valami furcsa Segal-utánzat, köhögős hasonmás pár csavarral a változatosság kedvéért. Hosszasan ecsetelhetném itt az intertextualitás kiküszöbölhetetlen voltát kicsit is hasonló történetek sokaságát vonulatatva fel érvként az adott tézis mellett, de nem látom értelmét, mert szerény véleményem szerint minden hasonlóság és korábban megírt művel közös vonás ellenére ez a történet megérdemli a rászánt időt. Szerelemről szól, tudom, de a szerelemről egy olyan világban beszél, ahol a csillagokban hiba van, és csillagokon ne az égitesteket értsük itt és most, hanem a sorsot, két ember összefonodó sorsát, ami aztán a maga módján brutálisan szét is válhat, mert a csillagokban ez áll. Mi is történik pontosan? A rák történik. A fájdalom és a lassú pusztulás történik, ám ezek közepette valahol mégis felüti fejét valami szép is. Hazel, aki vegetáriánus és szeretne minél kevesebb sebet és fájdalmat hátrahagyni maga után az emberekben, rákos, és bár egy gyógyszernek köszönhetően viszonylag jól van, édesanyja akaratának engedelmeskedve a templomban működő önsegítő csoportot látogatja vasárnaponként, hogy kimozduljon a négy fal közül. Augustus, akinek a rák miatt már csak fél lába van és szeret egy szál cigivel a szájában mászkálni, amit azonban sosem gyújt meg, barátja, a rák következtében vakságra ítélt Isac társaságában látogat el oda, és tessék, útjaik máris összefutnak. A szórakoztató párbeszédek nem váratnak sokat magukra, aztán könyvcsere, még több beszélgetés, egy hosszú utazás – nem csupán képletesen – és folytatnám a sort, ha nem rontanám el vele olvasásra kedvet kapók majdani szórakozását. Maradjunk abban, hogy Cupido mindenhol megtalálja a lehetőséget arra, hogy a célbalövést gyakorolja és kalamajkát okozzon. Ha már itt tartunk, nagyszerű embereket szúrt ki magának alanyként, és őszintén be kell vallanom, hogy nehéz volt nem sírni a történet végén, és ha választanom kellene egy kedvenc részet, akkor az a tojásdobálós jelenet lenne, még a filmvásznon is igazán szórakoztatóra sikerült, oldva az egyébként létező feszültséget. A szereplőket könnyű megszeretni, ha már itt tartunk, és nehéz elfelejteni, Gus ráadásnak igazi könyvbéli álompasi, kár, hogy az a gyanúm, hogy ő is csak egy fantáziadús elme tekervényeiből pattant ki minden jó tulajdonságával együtt és a valóságban nem létezik, de sebaj, azért a reményt még nem ér feladni, mert hátha mégis tévedek.

Ami a könyv alapján készült filmet illeti... egészen jól sikerült, még akkor is, ha kissé furcsa az első öt perc, ha az ember lánya nem sokkal korábban látta a Divergent (A beavatott) filmváltozatát Shailene Woodley és Ansel Elgort szereplésével. A Prior testvérpár után enyhén érdekes érzés volt számomra szembesülni ugyanazokkal az arcokkal már Hazelként és Gusként, de túlélhető, megszokható, főleg, hogy egészen remek alakításokról van szó, az első öt perc után már el is lehet feledkezni a másik történetről. A vászonra vitt történet ráadásul eléggé közel áll az írott verzióhoz a legtöbb napjainkban elkészülő könyvadaptációhoz viszonyítva, bár az olvasás is élmény, nem érdemes kihagyni csak azért, mert a vizuális változat relatíve könyvhű. Végezetül pedig muszáj megemlítenem, mivel énem zenebolond töredéke nem hagy más választási lehetőséget, hogy a zene, amit ehhez a filmhez megalkottak egyszerűen meseszép. Állításom mellett pedig egyes számú és legfőbb érvem nem más, mint Birdy Not about angels című dala, nyugodtan lehet hallgatni zenei aláfestésként az olvasáshoz, igazán hangulatba hoz, meg különben is gyönyörű, kár lenne kihagyni.

Birdy: Not about angels