Karácsony: az ünnep története
A téli napforduló átalakulása
A
téli napforduló napja az év egyik olyan sarokpontja volt, mely a nyári
napfordulóval (azaz a Szent Iván-éjszakájával) együtt egységes keretet
adott az időszámításnak. Míg a nyári napforduló során a legmagasabban
állt a Nap, és a legrövidebb éjszaka következett be, addig télen a
legalacsonyabban delel a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája
is. A téli napforduló az északi féltekén december 21-22-ére esik, míg a
déli féltekén pont fordítva, június 21-22-ére. Ezért is volt, hogy míg a
nyári napforduló alkalmával azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a
közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát,
az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, hiszen ekkortól kezdtek
az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.
Krisztus
személye születése által kapcsolódik a téli napfordulóhoz, mint ahogy a
nagy vallásalapítók, próféták és mitikus személyek születésnapja (és
sokszor halála is) természeti fordulópontokhoz, az év legjelentősebb
napjaihoz köthető. A titokzatos égi jel, a betlehemi csillag megjelenése
is a fényt szimbolizálja a születés éjszakáján, amely így mintegy
második napként tündökölt, elhozva ezzel azt, aki az emberiség bűneiért
fényként küzd majd meg a sötétséggel, elhozva a reményt. Máté és Lukács
evangéliuma szerint Názáreti Jézus Máriától és Józseftől, Dávid király
leszármazottjaként, ám a Szentlélektől fogantatva született Betlehemben,
ám ennek pontos időpontja nem esik egybe időszámításunk titokzatos, "0"
pontjával. A Názáretben tanítani kezdő Jézust i.sz. 28-29-ben János
keresztelte meg a Jordán folyóban. Ezután 12 tanítványt gyűjtött maga
köré, és Isten országának eljövetelét hirdette. Tevékenységét elsősorban
az Újtestamentum evangéliumai rögzítik, mely szerint három évet
tölthetett tanítással. Keresztre feszítését Júdea és Samaria római
helytartója, Pontius Pilátus rendelte el - a helyi zsidó vallási vezetők
kérésére - (33-ban vagy 30-ban?), vélhetően a Jézus tanításai nyomán
fellépő forrongás lecsillapítására.
Krisztus születésének keresztény ünnepe
Krisztus
születésének megünneplése csak később, a kereszténység térhódításával
került előtérbe, ám ezután fokozatosan egybekapcsolódott a téli
napforduló pogány ünnepével. Ténylegesen Nagy Konstantin egyházi
reformja, és a kereszténység államvallásként való bevezetése után, a
niceai zsinat intézkedései kapcsán 325 és 335 között került sor az ünnep
elismerésére. Az ünnep kitűzésének célja az volt, hogy lezárja a Jézus
Krisztussal kapcsolatos vitákat, és a niceai zsinat határozatát
liturgikus eszközökkel tegye népszerűvé, amely szerint Jézus Krisztus
isten is és ember egy személyben. Az ünnep napjának megválasztása nem
volt egyértelmű, mert Jézus születése napjával kapcsolatban a sok
uralkodó elmélet közül a téli napforduló csak az egyik időpont volt.
Egyes
vélemények szerint Jézus december 20-án született, ám mások szerint
április 18-19-én, míg megint mások szerint november 25-én, sőt egyes
elméletek szerint Vízkeresztkor, azaz január hatodikán látta meg a
napvilágot. A zsinat után a határozat december 25-ét jelölte meg az
ünnep napjának, hogy ezzel a már említett "Sol Invictus"-t, a
Győzedelmes Nap-ot ellensúlyozzák, és a pogány ünnepet a Szent
Iván-éjszakához hasonlatosan új formában a keresztény ünnepnapok és
szokások részéve tegyék. Így lett "Sol Invictus" napjából "Sol Salutis"
(az üdvösség napja), amely már a Megváltó születését ünnepelte. A
korábbi születésnap, amely Vízkereszt néven a karácsony utáni
tizenkettedik nap, Jézus megkeresztelésének napja lett, és végül a
húsvéti böjthöz hasonlóan előkészületi napokat, adventet (advenio -
eljön) csatoltak az ünnep elé.
A IV. század során a legtöbb
keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i
dátumot. Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott
is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig
ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz. Miután keleten is december 25-én
rögzült a karácsony, Jézus keresztelésére, mint epifániára (Isten
megjelenése) január 6-án emlékeztek (itt azonban a naptárreformok
elutasítása miatt tolódik januárra a karácsony).
Az ünnep minden
nyelven saját nevet kapott, amely azt tükrözi, hogy ennek mindenhol
különleges jelentősége van. A magyar "karácsony" szó szláv eredetű, és a
"korcsun", azaz "lépő, átlépő" szóból származik. Ez a szó az új évbe
való átlépést jelzi, tehát ősi, naptári (és egyben a napfordulóhoz
kapcsolódó) eredetű, akárcsak a lengyel megfelelője, a "kolenda", vagy
az orosz "koljáda", ami viszont karácsonyi éneket jelent. Az angol
"Christmas" szó Krisztus nevére utal, míg a német "Weihnacht" és a
holland "kertsmisse" a szent éj egyházi ünneplésére utalnak. A latin
"natalis" (születés) szóból származik a latin nyelvek mindegyikének
karácsony szava: a francia "noel", az olasz "natale" a spanyol "navidad"
illetve még a walesi "nadoling" szó is. A karácsony ősibb, napfordulót
idéző jellegét a skandináv "Jul" szó idézi, melyből az óangol "Yule" is
származik. A szó pontos jelentése azonban nem ismert, talán a téli
ünnepi időszak eredeti nevét jelölheti.
A karácsonyfa eredete
Mára
az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban
jóval ősibb szimbolikával bír, mint a keresztény ünnep maga. A fa az
Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja, a pogány
hitvilágokban gyakran az istenek lakhelye, a germánoknál pedig egyenesen
a világ szimbóluma (Yggdrasil) is. Az életfa vagy a zöld ág
élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz,
így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is. A karácsonyi életfa ágait
a népszokás szerint Katalin vagy Borbála napján állították vízbe, és az
az ünnepre kizöldült, ezzel is az élet diadalát hirdetve a sötétség és a
halál felett. Ezeknek a termőágaknak utódaként jelent meg később a
karácsonyfa is.
A szó eredete két évszázada még a földesúr
részére karácsonyi adóként beszolgáltatott tűzifát jelentette. A német
"Weihnachtsbaum" szó tükörfordításaként megjelenő karácsonyfa szokása
protestáns, evangélikus gyakorlatból ered a Rajna felső szakasza
vidékéről. A 16-17. században már karácsonyi májusfák állítását említik
ezen a helyen, ám ezt is komoly rendeletekkel szabályozták, melybe
például azt is belefoglalták, hogy egy személy csak egy fát állíthatott.
A szokás azonban továbbterjedt, és a 18. századra egész Németországban
elterjedt. Ekkor már gyertyával feldíszített karácsonyfákat állítottak.
A
szokás Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben
az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A
század közepén már a polgárcsaládok körében is megünnepelték ezt a
napot, így külön érdekesség, hogy amikor 1860 karácsonyakor Erzsébet
királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli
helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát. Angliába a német Albert
szász-coburg-gothai herceg, Viktória királynő férje vitte az első
karácsonyfát. A német területen kialakult szokás egész Európában
elterjedt, kivándorlók révén a tengerentúli területekre is eljutott.
Az ajándékozás eredete
A
szoros német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata
családok komoly szerepet játszottak Magyarországon a karácsonyfa
szokásának elterjesztésében. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg
Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős
szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a
városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a
polgárcsaládok karácsonyához az örökzöld fenyő is hozzátartozott. A
'60-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi
Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet
növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, melynek minden ágán
egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a
karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú
elbeszélésében jelent meg először.
A karácsonyfát kezdetben almával,
dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették. A
díszek készítésekor fő szempont volt az ehetőség, a gyerekek
fabontásakor nyalánkságként megették. Már az első karácsonyfákon
hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. A XIX. század vége felé már a
csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá.
Üvegdíszek gyártására vonatkozóan 1848-ból származik az első adat,
nagybani előállítása Németországban már a század végén elkezdődött.
A
római világban a napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) a
vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) pedig a
házakat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a
szegényeknek pedig ajándékot adtak. A niceai zsinat után ez meglévő
szokás is keresztény köntösbe öltözött, és amikor Szent Miklós napja is
az ünnepkörhöz került, az ajándékozás szokása is egy keresztény szent
neve alatt folytatódott tovább (bár nem kevés országban - így nálunk is -
az ajándékozás karácsonyi szokása csak áttételesen köthető Szent Miklós
napjához).