Ez a történet nem unikornisokról
szól, de hősei talán vannak éppoly különlegesek. Hazel Grace Lancaster és
Augustus Waters története nem akármilyen történet. A felszínt szemlélve ugyan
könnyű lehet arra a következtetésre jutni, hogy ez sem több, mint egy egyszerű
’lávsztori’, valami furcsa
Segal-utánzat, köhögős hasonmás pár csavarral a változatosság kedvéért.
Hosszasan ecsetelhetném itt az intertextualitás kiküszöbölhetetlen voltát
kicsit is hasonló történetek sokaságát vonulatatva fel érvként az adott tézis
mellett, de nem látom értelmét, mert szerény véleményem szerint minden
hasonlóság és korábban megírt művel közös vonás ellenére ez a történet
megérdemli a rászánt időt. Szerelemről szól, tudom, de a szerelemről egy olyan
világban beszél, ahol a csillagokban hiba van, és csillagokon ne az égitesteket
értsük itt és most, hanem a sorsot, két ember összefonodó sorsát, ami aztán a
maga módján brutálisan szét is válhat, mert a csillagokban ez áll. Mi is
történik pontosan? A rák történik. A fájdalom és a lassú pusztulás történik, ám
ezek közepette valahol mégis felüti fejét valami szép is. Hazel, aki
vegetáriánus és szeretne minél kevesebb sebet és fájdalmat hátrahagyni maga
után az emberekben, rákos, és bár egy gyógyszernek köszönhetően viszonylag jól
van, édesanyja akaratának engedelmeskedve a templomban működő önsegítő
csoportot látogatja vasárnaponként, hogy kimozduljon a négy fal közül.
Augustus, akinek a rák miatt már csak fél lába van és szeret egy szál cigivel a
szájában mászkálni, amit azonban sosem gyújt meg, barátja, a rák következtében
vakságra ítélt Isac társaságában látogat el oda, és tessék, útjaik máris
összefutnak. A szórakoztató párbeszédek nem váratnak sokat magukra, aztán
könyvcsere, még több beszélgetés, egy hosszú utazás – nem csupán képletesen –
és folytatnám a sort, ha nem rontanám el vele olvasásra kedvet kapók majdani
szórakozását. Maradjunk abban, hogy Cupido mindenhol megtalálja a lehetőséget
arra, hogy a célbalövést gyakorolja és kalamajkát okozzon. Ha már itt tartunk,
nagyszerű embereket szúrt ki magának alanyként, és őszintén be kell vallanom,
hogy nehéz volt nem sírni a történet végén, és ha választanom kellene egy
kedvenc részet, akkor az a tojásdobálós jelenet lenne, még a filmvásznon is
igazán szórakoztatóra sikerült, oldva az egyébként létező feszültséget. A
szereplőket könnyű megszeretni, ha már itt tartunk, és nehéz elfelejteni, Gus
ráadásnak igazi könyvbéli álompasi, kár, hogy az a gyanúm, hogy ő is csak egy
fantáziadús elme tekervényeiből pattant ki minden jó tulajdonságával együtt és
a valóságban nem létezik, de sebaj, azért a reményt még nem ér feladni, mert
hátha mégis tévedek.
Ami a könyv alapján készült
filmet illeti... egészen jól sikerült, még akkor is, ha kissé furcsa az első öt
perc, ha az ember lánya nem sokkal korábban látta a Divergent (A beavatott)
filmváltozatát Shailene Woodley és Ansel Elgort szereplésével. A Prior
testvérpár után enyhén érdekes érzés volt számomra szembesülni ugyanazokkal az
arcokkal már Hazelként és Gusként, de túlélhető, megszokható, főleg, hogy
egészen remek alakításokról van szó, az első öt perc után már el is lehet
feledkezni a másik történetről. A vászonra vitt történet ráadásul eléggé közel
áll az írott verzióhoz a legtöbb napjainkban elkészülő könyvadaptációhoz
viszonyítva, bár az olvasás is élmény, nem érdemes kihagyni csak azért, mert a
vizuális változat relatíve könyvhű. Végezetül pedig muszáj megemlítenem, mivel
énem zenebolond töredéke nem hagy más választási lehetőséget, hogy a zene, amit
ehhez a filmhez megalkottak egyszerűen meseszép. Állításom mellett pedig egyes
számú és legfőbb érvem nem más, mint Birdy Not about angels című dala,
nyugodtan lehet hallgatni zenei aláfestésként az olvasáshoz, igazán hangulatba
hoz, meg különben is gyönyörű, kár lenne kihagyni.
