Augusztus hónapban egy albumot hozok nektek. Nightwish egykori énekesnőjének, Tarja legújabb szólólemezét.

Tarja - The Shadow Self (2016)

A most 38 éves Tarja Turunen 1996-2005 között volt a Nightwish énekesnője, ahol a 3 oktávos szoprán énekhangjával megreformálta az opera és a metál kapcsolatát. A kilépése óta beindított szóló karrierjének a stílusa kevésbé egységes, vannak metál kiadványai és vannak komolyzenei lemezei is... Metálos albumból a 2013-as Colours in the Dark volt a legutóbbi. Komolyzenei albuma pedig utoljára 2015-ben jelent meg Ave Maria - en Plein Air címmel. A The Shadow Self a szimfonikus heavy-rock kiadványai sorában a negyedik, sokan mások mellett az Arch Enemy-s Alissa White-Gluz is beugrott hozzá vendég-hörögni...
Kissé furcsa stíluskavalkád lett ez az album. Mondhatni kísérleti... Van itt minden, ami összeillik, meg sok minden, ami nem... A nyitó Innocence például egy romantikus zongoraetűddel indít, amit durva groove-metálos alapokra áriázó énekesnő követ, némi csellózós-hegedülős háttérrel és lassú csordogálással. Aztán a dal közepén is egyedül tér vissza a zongoraetűd, ami önmagában nem rossz, de ilyen hosszadalmasan feleslegesen kettévágja magát a dalt. Ennél sokkal furcsább a Demons in You című darab, ahol funkys rock-metált kapunk nyitánynak, ami később is visszatér, de maga a dal az groove-alter-metál-os menetelés, amiben Tarja nagy ívű áriája alatt hörög-bugyborékol Alissa White-Gluz, félig-meddig kivehető őrülettel. De mindez együtt zavarossá válik, hiába a letisztult megszólalás... A két dal szerkezete amúgy ugyanazt a hibát hozza. Mind a kettőben van két oda nem illő stílusú betét, ami feleslegesen zavarja össze az amúgy agresszív zenéből és lágy énekből álló vegyületet...

A No Bitter End a lágy felvezetője után egységesebb szerkezetű, itt zeneileg a groove-nu-metál kavarog némi misztikusabb alternatív lágyulással, de a felépítések és váltások jobban át vannak gondolva, amitől akár slágernek is tűnhet a végeredmény. Aztán ismét a komolyzenei zongoraetűd vezeti fel a Love to Hate-et, ami ismét a két végpont között próbálja az arányokat megtalálni, a lágy zongorás-hegedűs merengés és a zongorát is megtartó monumentális metál beindulások epikus filmzenék módjára egészítik ki egymást... Aztán kapunk egy alaposan feltűrt Supremacy-t, ami egy Muse dal feldolgozása, az előbb részletezett kettős stílusban, de túlzásba vitt merengéssel.

Az akusztikusból szimfonikus-digitális tengerre váltó The Living End balladája lágy filmzeneként lengi körül a hallgatókat... Mindezt ironikusabb musical-verzióban is megkapjuk Diva címmel, ahol a súlyos gitár is beszáll a vonósok mellé, de a végeredmény inkább idegesítő lett, mint szórakoztató. Az epika kínlódó útját járja az Eagle Eye is, mintha egy zenegépben ezt a sablont sehogy sem tudta volna kikapcsolni a technikus, arról már nem is beszélve, hogy az Undertaker mesefilm zenéje ismét előkapja a groove-metálba mártott - jó öreg - Richard Clayderman stílust, ami legalább annyira nevetséges, mint amennyire ismerős. Hat és fél percben elmesélve pedig még unalmas is. A Calling from the Wild a sötétebb oldalt hozza elénk, némi alternatív önmarcangolással, de a végeredmény itt is idegesítően sematikus... Viszont legalább kapunk jó pár sűrű gitár groove-t...

A záró Too Many majd 13 perces epika, hosszas és unalmas stílusgyakorlat arra, hogy Enyát, hogyan lehetne végül belekeverni a szimfonikus metálba... Nem túl érdekes, de stílusos a végeredmény, ami a harmonikus témák fokozásából - és visszafogásából - adódik össze... Borzasztóan unalmas, amit ők is érezhettek, mert némi szünetet követően elkezdenek össze-vissza ötletelni, a digitális gagyi és a metálos részeket össze-vissza egymásra dobálni... Nyilván viccnek szánták, de nem annak sikerült...

Tarja olyan lemezt akart készíteni, ahol minden stílusának a követője megkapja a neki járó pillanatot... Profi hangszeresek segítik, akik az énekesnő minden ötletét meg tudják támasztani, el tudnak játszani bármit, de zeneileg lélektelennek és végletesnek tűnik a végeredmény, amit Tarjának kellene emberséggel és érzelmekkel megtölteni... Csak hát ez az operaénekesnői előadás pont erre alkalmatlan a maga kifinomult, de modoros hangképzésével... Így aztán olyan lett ez a lemez, amit - a kommerszsége és közönséglemez jellege miatt - háttérnek sokkal egyszerűbb hallgatni, mint végig csak rá figyelve élvezni - akarom írni, gyorsan elvész a figyelem a kliséi között...

Track lista:

01. Innocence
02. Demons in You
03. No Bitter End
04. Love to Hate
05. Supremacy (Muse cover)
06. The Living End
07. Diva
08. Eagle Eye
09. Undertaker
10. Calling from the Wild
11. Too Many