1924-ben Paul Whiteman zenekarvezető felkérte Gershwint egy olyan darab megírására, amely hatásosan szerepelhetne az Lincoln születésnapja alkalmából rendezendő hangversenyen. Másik forrás szerint a komponista a New York Herald Tribune egyik cikkéből értesült arról, hogy a nevezett hangversenyen egy Gershwin-művet, mégpedig egy nagy dzsessz-koncertet is be fognak mutatni. Valójában mindkét hír igaz: Paul Whiteman még 1923 közepén kérte fel Gershwint a darab megírására, csakhogy a komponista elfeledkezett róla. Így aztán valóban a nevezett lap 1924. január 4-i számából értesült róla, hogy ő éppen egy rövidesen bemutatandó zeneművön dolgozik. Bárhogy is volt, tény, hogy rendkívül rövid idő állt a rendelkezésére: mindössze három hét. Gershwin először egy szimfonikus blues-ra gondolt, végül a rapszódia műfajt választotta, mert ebben szabadabban kezelhette a dzsessz és a klasszikus zene jellegzetességeit. „Sokan beszéltek a dzsessz határairól, teljesen félreértve annak funkcióit. Azt mondták, hogy a dzsessznek határozott üteműnek kell lennie, és táncritmushoz kell kapcsolódnia. Elhatároztam, hogyha lehet, ezt a félreértést egyetlen csapással eloszlatom – így ültem neki a szokatlanul gyors komponálásnak.” – mondta. A téma megtalálásában Ira, Gerhwin bátyja volt segítségére, akivel közösen találtak Gershwin vázlatfüzetében egy alkalmas motívumot.

A bemutató a rendkívül rangos Aeolin Hallban volt 1924. február 12-én, rendkívül rangos közönség előtt. A hallgatóság soraiban ott ült Rahmanyinov, Stravinsky, Stokowski, Heifetz, Elman, Kreisler és sokan mások. A bemutató közönsége tomboló lelkesedéssel fogadta az újszerű zenét, amelyben az akkoriban éledő amerikai nemzettudat, a hazafias érzések zenei kifejeződését látták. A kritikusok többsége is lelkesen üdvözölte Gershwin alkotását, csak néhány fanyalgó írás jelent meg. A Rhapsody in Blue előadása hangversenyeken és hangfelvételeken mintegy 17 percet vesz igénybe.

A darab tervezett címe „American Raphsody” volt, végül mégis a „Rhapsody in Blue” címet választotta. A blue direkt angol jelentése 'kék', az amerikai angolban azonban szomorúságot, levertséget, rosszkedvet is jelentett, így a magyar fordításban gyakran előforduló „Kék rapszódia” ha nem is helytelen, semmiképpen nem fejezi ki az angol cím eredeti hangulatát.
Műelemzés:
Gershwin először a kétzongorás változattal készült el (a második zongora a zenekart képviselte). A hangszerelést Ferde Grofé végezte, aki szinte laponként kapta a nyers kottát Gershwintől. A hangszerelést Grofé zongorára és dzsessz-zenekarra készítette el (egy héttel a bemutató előtt fejezte be), a ma ismert szimfonikus zenekari változat csak két év múlva készült el. Az 1924-es hangszerelés Whiteman zenekarának 23 tagja számára készült. 
A hangszerelés: fuvola, oboa, négy különböző hangolású klarinét, heckelfon, öt különböző hangolású szaxofon, két kürt, két trombita, két szárnykürt, eufónium, két harsona, basszus harsona, tuba, dobok, üstdob, dobfelszerelés, két zongora, cseleszta, tangóharmonika, bendzsó, hegedűk és mélyvonósok.
Gershwin a darab indításánál mindenképpen „ütős”, hatásos megoldást akart alkalmazni, ami az első pillanatban felkelti a figyelmet. Ezt egy hatalmas, klarinéton megszólaló, két és fél oktávos glissandóban találta meg, ami a mai napig meglepő kezdetnek számít. Az ezt követő részben Gershwin „bedob” szinte minden olyan témát, amit a darab folyamán alkalmazni fog. Először a zenekar, majd a bekapcsolódó zongora szólaltatja meg e témákat, mind jellegzetes dzsesszes dallam és ritmus. Diadalmas tutti után váltakozva hol a szóló zongora viszi a szólamot, majd a zenekar váltja. Így érkezünk a második kadenciához, majd ismét megjelenik az első téma. A hangszerelés eközben rendkívül mozgalmas, hangszerek változatos sora színesíti a hangzást.
A második motívumot különböző hangszerek vezetik be – tipikus dzsesszes hangzással. A darab során végig megfigyelhető a Gershwinre oly jellemző nekilódulás és megtorpanás, a forte és piano váltakozása. Egy szinkópás ritmusú dallam szólal meg a zongorán, és egy újabb zongorakadenciát hallunk. Ezt követi egy romantikus hangulatú lassú rész, amelyről azt írták a bemutató után: „Amerikaivá formált Csajkovszkij”. A hegedű rövid dallama után ismét a zongora és a zenekar kerül előtérbe. Végül a zongora kalapáló motívuma, majd újabb kadenciája után nagy fokozás következik a zongora és a zenekar közreműködésével, így érünk el a hatásos befejezéshez.