Sárgácskák!
A nagy pakolászásom közepette egy elhagyott pergamenem keveredett a kezembe, az alábbi interjúval. nektek szántam, de valahogy kikerült a kezecskéim közül, ám most itt van, szóval fogadjátok szeretettel! *.*
Emma McNeilly: Szia!Ne haragudj a zavarásért, és előre is elnézésed kérem, hogy így letámadlak. Hallottam róla, hogy az iskola egyik kviddicscsapatának a tagja vagy. Szeretnélek téged ennek okán meginterjúvolni, és azon keresztül megismertetni! Remélem, tudsz egy kis időt fordítani erre, és válaszolsz a kérdéseimre.
Lorelai K. Riviera: Persze! :)
Emma: Első kérdésem az lenne ki vagy te? Hogy kerültél a Bagolykő Mágustanodába?
Lori: Lorelai Riviera vagyok, Angliából jöttem ide, a nagynéném hatására. Akkoriban nagyon gyűlöltem ezt a helyzetet, de most már megbarátkoztam vele, hogy távol kell lennem otthonról. Igazából jobb is így.
Emma: Idekerülésedkor már rögtön megismerkedtél a Repüléstannal és a kviddicsjátékkal? Vagy hogy történt?
Lori: A második évemben figyeltek fel rám az akkori Navine csapat játékosai. Nem volt előzetes tudásom, nem is voltam olyan kimagasló kondiban. Viszont akkor is elég erős személyiségem volt, szerintem emiatt kértek meg arra, hogy próbáljam ki, játsszak én is. Nem mindenkiben van annyi kurázsi, hogy odaálljon és keményen játsszon.
Emma: Mi a véleményed a sportágról?
Lori: Remek terápia. Ha máshol nem, az ember kiélheti magát a kviddicspályán, nekem főleg a versengési mániám enyhítette, illetve az elfojtott indulataimat szabadítottam fel és alakítottam át energiába. Szerintem remek sport az olyan bolondoknak, amilyen én vagyok.
Emma: Mit jelent neked, és hogy jellemeznéd egy kívülállónak?
Lori: A kviddcsi sokat jelent számomra, rengeteg dolgon segített már át. Ezen kívül remekül kondiban is tartott, segített egészséges maradni. Egy kívülállónak pedig úgy jellemezném, hogy egy összetett képességeket igénylő sport - az elme tervez, a test végrehajtja, vagy nem. Minden esetre a veszélyessége is mindig vonzó volt számomra, kirobbant az unalmas hétköznapokból.
Emma: Mesélsz kicsit bővebben a posztokról, és arról te hogy állsz ezekkel?
Lori: Világ életemben hajtó voltam. A terelők csak ütögetik a golyókat, az őrzőknek csak a kvaffal van dolguk, a fogóknak csak a cikesszel. Nekünk hajtóknak viszont egymással kell küzdenünk, ember az ember ellen és ez sokkal izgalmasabb, mint egyszerűen a labdákkal eljátszogatni.
Emma: Azt tudom, hogy aktív csapattag vagy most is. Melyik csapatnál vagy, milyen tisztséget viselsz?
Lori: Ami azt illeti, most döntöttem úgy, hogy abbahagyom a kviddicset. A csapatunk nem volt elég szervezett, nem éreztem már örömet a játékban és nem fogom csinálni, ha nem szeretném. A Heves Hurrikánok hajtója voltam, nemrégiben feloszlottunk én pedig túl büszke voltam, hogy beálljak azok közé játszani, akik ellen olyan véresen küzdöttem nemrég. Nekem valahogy nem fér bele.
Emma: Mi jellemzi a csapatot? Veszélyesek?
Lori: Hát, ahogy említettem, a szétszórtság jellemzett minket, de lehettünk volna nagyon veszélyesek, ha több időnk van együtt, illetve gyakorolni. Nagyon sok ígéretes újoncot karoltunk fel, Katával már régebb óta játszottunk, illetve mindenki egyre inkább kihozta magából a legjobbat, ez most mégsem jött össze. Nem vagyok annyira csalódott ám, mint amennyire tűnik.
Emma: Szerettél náluk játszani, vagy váltottál volna ha lehetőséged lett volna rá?
Lori: Nagyon szerettem a csapatban játszani. Alapvetően nem vagyok társas személyiség, aki annyira kedves és a magányt megveti. De a Hurrikánok kicsit a második családomra emlékeztettek, ettől függetlenül nem hiszem, hogy "öribarik" leszünk bármelyik csapattaggal most, hogy vége. Ez nem az én stílusom.
Emma: Későbbiekben szeretnél több szerepet is vállalni a kviddicses életében, vagy ahogy végezni fogsz, úgy ez is meg fog törni?
Lori: Igazából már megtört a varázs, a Hurrikánoknak vége, én pedig megmaradok hobbikviddicsesnek, aki néha kimegy az ismerőseivel a pályára hülyéskedni, dobálni kicsit. Ha egyszer folytatni fogom a játékot, akkor azt nem egy iskolai szintű csapatban, hanem valahol máshol.
Emma: Az eddigi kviddicses pályafutásodból mesélnél valami különlegességet?
Lori: Földesy Kristóf mellett voltam csapatkapitány-helyettes és nagyon szerettem az lenni. Igazából talán csak a hatalom, ahogy lehet parancsolgatni, miközben én is dolgozok, egyszerűen tetszett. Kár, hogy a Navine csapatának így lett vége, meg másnak is, de ez nem a témához tartozik.
Emma: Mit gondolsz, ha valaki játszotta már a sportot, az mélyebb nyomot hagy az életében akár fizikálisan, akár mentálisan?
Lori: Magamon tudom, hogy mindig is vágyni fogok a repülés okozta szabadságra, a versenylázra, a versengésre, az adrenalinra. Fizikálisan pedig hiányozni fognak azok az édes álmok, amik mindig előjönnek, ha fáradtan, edzés után fekszem le. De ettől nem hiszem, hogy abba fogom hagyni a mozgást.
Emma: Mennyire veszélyes sport, szerinted? Hova tennéd egy 1-10 skálán, ahol az 1 a nem veszélyes, a 10 pedig a nagyon veszélyes?
Lori: Tízes. Talán csak én vagyok ilyen szerencsétlen, mégis több sérülést szereztem az évek során, mint a csapatom együtt... na jó, ez talán túlzás, de igen, nem szeretnek a gurkók, ez van. Ettől függetlenül az ember megtanul felállni, továbblépni, csinálni tovább, mintha mi sem történt volna. Ilyen egyszerű.
Interjú készült 2013 tavaszán.
